Pálfalvi Dorottya
ÁRNYÉK A RÉTEN
Élt egyszer egy galamb. Szürke háta ezüstösen csillogott a fényben, amikor repült, nyaka szivárványszínben játszott, s szárnya csattogott röptében. Amikor eljött a tavasz kiválasztotta párját. Csőrével csókot lehellt választottja csőrére, összetartozásuk jeléül.
Csinos kis fészket építtek, s a galamb hamarosan három apró tojást melengetett. Párjával éjjel-nappal váltották egymást a fészken, soha sem hagyva egyedül a tojásokat.
Idő múltával kikeltek a pici, csupasz, vak fiókák, és éhesen tátogatták hatalmas csőrüket, egymást tuszkolva a fészekben, hogy minél több táplálékhoz jussanak. A galamb türelmesen etetgette kicsinyeit, s takarítgatta a fészket. Magokkal degeszre tömött begyéből jutott mindegyik kicsinek elegendő eleség, s a fiók galambok szépen fejlődtek.
Élt egyszer, fenn a hegyen, egy fiatal sólyom. Sebes röptével hasította a levegőt, fényes tollai ékszerként ragyogtak, ahogy rásütött a nap. Fiatal volt és eleven. Magasra iramodva szállt, mintha csak a Napba akarna repülni, majd mikor lentről már csak picike pontnak látszott, elkezdett zuhanni. Zuhant, zuhant, mint mikor kő hull alá, aztán hirtelen irányt változtatott, és ismét a magasba tört.
Sokat volt egyedül, és unatkozott. A szülei már igyekeztek önállóságra szoktatni, játszani meg nem igazán volt kivel. Igaz, kergetőzött néha a fiatal, vele egyívású varjakkal, de azok egy idő múlva már nem élvezték maradéktalanul a társaságát. Mások voltak a röpülési szokásaik, más volt a nyelvük, így aztán a kis sólyom nagyon egyedül érezte magát.
Egy szép tavaszi napon, épp egyedül röpdösött a hegy fölött, amikor a távolban fölötte, megjelent egy fekete pont. Gyorsan zuhant lefelé, de a sólyom, csak az utolsó pillanatban tért ki előle. Egy másik sólyom volt. A fiatal hím, már mesziről figyelte, s most incselkedve játszani hívta. Ő boldogan röpült vele, egészen az ég tetejéig. Hogyne röpült volna, hiszen végre nem volt már magányos. Csattogtak a szárnyak, ahogy tengelyük körül forogva táncoltak a légben, egyre magasabbra és magasabbra törve, majd újra és újra alázuhanva.
Nászrepülésüket követve kicsiny fészket raktak a sziklapárkányon, s a sólyon nemsokára három tojást melengetett testével. Türelmesen ült a fészkén, míg párja éjt-nappallá téve hasította a levegőt, hogy élelmet találjon. Néha napokig nem tudott vadászni, de a sólyom ekkor sem hagyta el a fészkét.
Egyik nap, mikor párja több napi sikertelen vadászat után végre zsákmánnyal érkezett, az éhségtől elcsigázva repült fel fészkéről, s ahogy felszállt, lábával meglökte az egyik tojást. Az legurult a keskeny párkány szélén, nekicsapódott a fészek alatti sziklának, s szétloccsant. Szegény madár annyira éhes volt, hogy észre sem vette mit történt. Mikor jóllakott, s visszatért a fészekre, görgette egy darabig a tojásokat, keresve a harmadikat, de aztán beletörődve visszaült a maradék kettőre.
Mikor elérkezett az idő megrepedt az egyik tojás, s a sólyom csőrével kopgtatva segítette a napvilágra kicsinyét. Kaparászta kissé a másik a tojást is, de mindhiába. A bezápult tojásból soha sem kelt életre fióka. Így hát egyetlen fiát etette a sólyompár.
Nagy szárazság volt azon a nyáron, a vízhiány megviselt állatot, növényt egyaránt, s a madarak egyre nehezebben vadásztak. Mivel a kicsinek mindenképpen ennie kellett, nekik maguknak néha nem is maradt.
Azon a napon a sólyom már egészen legyengült a sok hiábavaló repüléstől, Tudta, ha ma nem zsákmányol, meghal ő is, meg a fióka is. Az egyetlen fiókája.
A galamb is elindult, hogy élelmet szedegessen a száraz, kopár földről, s a begyébe rejtett magokkal jóllakassa kicsinyeit.
Repült a galamb a rét felé, szürke háta ezüstösen fénylett a perzselő napon.
Repült a sólyom a rét felé, remélve hogy meg tud fogni egy galambot, amelynek húsával megmentheti fia s önmaga életét.
Repült a két madár, egymásról mit sem tudva, egymás felé, telve reménnyel, hogy táplálékkal tér meg fészkébe.
A rét fölött találkoztak, s árnyékuk eggyé vált a rét virágain.
